VII. - fejezet - Záporeső

Sziasztok! 

Véleményem szerint ez a rész sokkal '"finomabb" és átérezhetőbb lett, mint az előző, a megírása is sokkal könnyebb volt, értem ezt arra, hogy a szavak csak úgy peregtek előttem! Szomorúan látom, hogy az érdeklődők száma csökkent, elég kevés megjegyzést kapok, amitől kicsit bizonytalan vagyok. Esetleg, ha van időtök nyugodtan írjátok meg a véleményeteket, legyen az hideg, vagy meleg, elvégre így tanulhatok a hibáimból! Egyébként ettől függetlenül nagyon hálás vagyok a feliratkozásokért!

 Jó olvasást! Ölel titeket: 

Lisa Nowell xx

A vécékagyló előtt ültem, a földön. Térdeimet felhúztam, fejemet lehajtottam, ezzel arcomat a lábaim és a kezeim okozta sötétségbe temetve. Könnyeim egymás után, szakadatlanul törtek elő, majd folydogáltak végig arcomon. Minden egyes lélegzetem akadozott volt, mintha éppen megfulladni készültem volna. Már legalább egy órája ücsörögtem ott, összetörve, és zokogva. Tudtam, hogy nem szabad. Tudtam, hogy ennek következménye, de legfőképpen ára van. Tudtam, hogy szenvedni fogok, mégis megtettem. Átvette az elmémet, befolyásolja minden tettemet, és érzésemet. Hiába próbálok ellenállni, már nem tudok. Igen, volt idő, amikor tudtam, de ez elmúlt, és már semmit sem tudok tenni ellene. Olyan, mint a nyári záporeső. Egyik percben még süt a nap, a másik percben pedig már szakad, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy. Vannak napok, amikor alig eszem, néha az étel látványától is a hányinger kerülget, máskor pedig egy hűtőt is feltudnék falni, vagyis nem csak tudnék, fel is falom. Ilyen volt a reggelim is, amikor, ha akartam volna sem tudtam volna leállni, de a helyzet az, hogy nem is akartam. Az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy mindent megkóstoljak, mindenből egyek, annak ellenére, hogy már nem is kívántam. Annyira ínycsiklandóan festett, ráadásul tudtam, hogy mind finom, nem tudtam volna választani, ezért úgy voltam vele: vagy mindent, vagy semmit. 

Hátrasöpörtem a hajamat, majd térden mászva közelebb kúsztam az kagylóhoz. Kezemmel megtámaszkodtam a szélén, közben könnyeimet letöröltem, és megpróbáltam mélylevegőt venni. Jobb kezemet számhoz emeltem, ezután pedig a lehető legkellemetlenebbül és egyben leggusztustalanabbul próbáltam minél mélyebbre kotorni. A testem összes porcikáját elöntötte a fájdalom. Fájt a szívem, a mellkasom, a fejem, ziháltam és könnyeim újra utat törtek maguknak. Kísérletem percek után hatásossá vált, minden kijött belőlem, amit megettem, még az is, aminek nem kellett volna. Bőgve mozogtam hátra, rákjárásban, egészen addig, amíg az ajtóig el nem értem. Ott megállapodtam, és az ajtónak dőlve töröltem meg arcomat, a mellettem elhelyezkedő tartóról lekapott törölközővel. A sírást továbbra sem tudtam elfojtani. Akárhányszor hánytattam, vagy bántottam magam, egy részem mindig megtört. Minden egyes alkalomnál kevesebb, és kevesebb lettem, mindig elveszett belőlem egy darabka, egyre mélyebbre süllyedtem, ezzel együtt pedig egyre távolabb álltam a gyógyulástól. Lelkiismeretem, a gonosz kis démonjaimmal együtt, mintha megkönnyebbült volna, bár miért is ne, hiszen elérték, amit akartak. Nagyon lassan, de lélegzetem kezdett visszaállni a normálisba, és a sírásom is abbamaradt, egészen úgy festhettem, mintha haldokoltam volna. Tulajdonképpen haldokoltam is. A szakadék szélén álltam, félúton az elrugaszkodás és az ugrás között. Hezitáltam. Hezitáltam, aközött, hogy leugorjak e. Lentebb s lentebb kerültem, de nem adtam fel. Tovább harcoltam a szüleimért, azaz másokért, de nem magamért, pedig talán ezt lett volna a legfontosabb. 

- Zara, nemsokára megyünk az orvoshoz, készülődj! – kiabált be anya az ajtón. 

- Rendben. – többre nem telt, ez egyetlen szócska kiejtése is teljesen megterhelt. Nem akartam sehova sem menni, csak itthon ücsörögni egyedül. Minden, amire vágytam, az a magány volt, és az alvás. Felálltam, és a szokásoshoz híven kisminkeltem magam, majd felkaptam egy normálisabb ruhát, plusz az azonosítóimat. Anyaék már lent vártak, így azonnal el is indultunk. 

Alig páran, talán ketten lehettek előttem az orvosi rendelőben. A hely nem volt túl barátságos, olyan volt, amilyen a többi szokott lenni. A falak fehéren festettek, felül matton, alul pedig fényesen. Az ajtók is hasonló színben pompáztak, a székek pedig szürkék voltak. A váróteremben mindössze két-három orvos rendelt, köztük az enyém is. A két előttem lévő emberből, az egyik nő már ki is jött, a másikat pedig átküldték a szomszéd szobába, tehát én következtem. Vettem egy nagy lélegzetet, megigazítottam a nadrágom szárát, meglengettem a felsőmet, olyan érzésem volt, mintha jó pár fokkal meleg lett volna, mint néhány perccel korábban. Nyitódott az ajtó, és egy magas, középsúlyú, ősz hajú, viszont fiatalos arcú férfi lépett oda hozzánk, aki a negyvenes évei elején lehetett. 

- Dr. Endrow Stone – nyújtott kezet apának, majd rám nézett – Gondolom te vagy Zara, ha nem tévedek. – mosolygott rám, és ahhoz képest, hogy ki nem állhattam az orvosokat, ez a fazon meglepően kellemes társaság volt. 

- Igen, én lennék. – viszonoztam kedvességét. 

- Rendben, akkor egyedül neked kell bejönnöd, addig a szüleid meg itt várnak – mondta, majd látván, hogy nem mozdultam, folytatta. – Nyugodj meg, nem harapok ám! – nevette el magát, és ezzel teljesen mértékben sikerült elérnie, hogy felkeljek a helyemről és befáradjanak vele a szobába.

- Nyugodtan foglalj helyet a székben, majd amikor szólok, légy szíves menj át az ágyra, és ott ülj le – bólintottam – Anyukád azzal hívott fel, hogy erősen, huzamosabb ideig fáj a fejed, szinte már a sírásig kergetve téged. Ezen kívül van más panaszod? 

- Nem, és igazából a fejfájás is csak egyszeri alkalom volt, de a szüleim mindenképp ragaszkodtak hozzá, hogy eljöjjek. 

- A szülők már csak ilyenek – megint mosolyra húzta a száját – És, az állandó fáradtsággal mi a helyzet? Mit takar ez pontosan? 

- Hát, őszintén szólva nem sok mindent, csak azt, hogy mindig fáradt vagyok és nem sok energiám van, de lehet, hogy ezt szimplán csak lustaságnak hívják. – felnevetett, pedig sokan nem csípték szarkasztikus humoromat. 

- Szoktál rendesen enni? Hány étkezésből áll a napod, miket eszel? – Szoktál rendesen enni? Étkezés, étkezés, étkezés. Visszhangoztak a doktorúr szavai a fülemben. – Hölgyem? 

- Elnézést – köhécseltem egyet – naponta háromszor eszem, reggel, délben és este, bár ezek az időpontok nem mindig egyeznek. Olykor nassolok is egy kicsit, ha úgy tartja kedvem. Nem lehetne mondani, hogy egészségesen étkezem. – kifújtam a levegőt, miután egy szuszra elmondtam mindent, és sajnos, ezt Endrow is észrevette. 

- Nem látszik rajtad – nézett rám sejtetősen – amikor lekértem az adataidat semmi sem állt benne arról, hogy a szervezeted ilyen jól dolgozza fel a tápanyagot, illetve az évekkel ezelőtti adataid alapján sem úgy tűnik, mintha ilyennek születtél volna. – hirtelenjében elöntött a forróság, szívem zakatolni kezdett. Mégis honnan tud ennyi mindent? Megpróbáltam összeszedni magam, és válaszolni, mert tudtam, hogy nem veheti észre rajtam, hogy ideges vagyok. 

- Nem, ez nem örökletes, csupán mostanában lejárok kocogni a parkba, illetve guggolásokat végzek, úgy tűnik hatásosak. – ez az, ezt megint jól megcsináltam. Lassan már csak hazugság hagyja el a számat. 

- Oh – mondta kissé gúnyosan – értem. Ülj fel az asztalra. – engedelmeskedtem. Ekkor két féle készülékkel lépett oda hozzám, illetve egy vérnyomásmérő is volt nálam. Elsőnek azt használta, majd apró tapaszokat tett a fejemre, amikből vezetékek lógtak ki. Az egész fájdalom mentes volt, mindössze ülnöm, és várnom kellett. Miután mindent elvégzett megkért, hogy ballagjak vissza a székhez. Eltette a műszereket, majd egy kemény táblával és papírokkal a kezében tért vissza. – Ez meg mi? – kérdeztem. 

- Néhány teszt, amit ki kellene töltened – a kezembe nyomott egy papírhalmot – ami egyébként csak pár papírból állt – és egy tollat – Karikáznod kell, mindenhová csak egy választ adhatsz.

- Rendben, elkezdhetem? – biccentett, én pedig elkezdtem tanulmányozni a kérdéseket. Milyen az általános hangulata? A választ egytől ötig lehetett pontozni, és megvolt, hogy melyik szám mit jelent pontosan. A második kérdés az volt, hogy gondoltam e már öngyilkosságra? Mi ez az egész? Miért kell ilyeneket kitöltenem? Jobb kezembe fogtam a tollat és elkezdtem karikázni, amikor jött a hang a velem szemben ülő férfitől. – Mi történt a kezeddel? – egyszerre lettem ideges és kába, legszívesebben ott süllyedtem volna el szégyenemben. Egyszer apuék is észrevették, és én a leghihetetlenebb hazugsággal álltam elő, de végül is bevált, mert elviccelték az egészet, de most? Mit mondjak? Egy specialistával állok szemben. Egyből kiszúrja, ha hazudok, ha ideges vagyok, vagy éppen zavart, muszáj megtartom a hidegvéremet. 

- Ja, hogy ez? Van egy kabala karkötőm, amin mindenféle keresztek, falevelek és egyéb fémből készült minták helyezkednek el. Valamelyik este elfelejtettem levenni, így egész éjszaka a kezemet karcolgatták, amit csak reggel vettem észre. – ez ütős volt Zara, gondoltam magamban. Az orvos nem válaszolt, csak elkezdett kutakodni a fiókjában, én pedig ez idő alatt végig futottam a kérdéseken, majd az asztalra helyeztem őket.

- Készen is vagy? – egy gyors ühümmel válaszoltam – Akkor mehetsz, kint várjátok meg az eredményeket. – már sarkon is fordultam, és tempósan, de azért finoman kiléptem az ajtón. Szüleim egyből felpattantak és kérdezgetni kezdtek, de semmi kedvem nem volt mindent elmagyarázni, ezért öt szóban elmondtam mindent, és a továbbiakban csendben vártunk.